5. A tömegmédia és a demokrácia
Olaf Metzelt és Antoni Clavét erősen foglalkoztatja alkotásaikban a hatalom, a média és a nyilvánosság közötti kapcsolat. Metzel alkotása explicitebb és provokatívabb hangvételű: a sajtóinformációkat egyfajta aranyozott bálvánnyá alakítja.
Olaf Metzel művészetének visszatérő témája, hogy a hatalom hogyan befolyásolja, ugyanakkor torzítja is a nyilvánosság mindennapi eseményekről alkotott elképzelését és véleményét. Az Il Messagero, mercoledì 12. October 1988 (1989) című alkotás a mű címében szereplő olasz újság megnevezett példányának nyomtatásához használt fémmátrixokból áll. A mai távoli szemlélő számára a mátrixokra vésett központi témák – emberrablások, terrorcselekmények és tragédiák – szinte kivehetetlenek az alumínium dombormű kusza, repedezett felületén.
Antoni Clavé festménye a sajtóhírek értékét és a hírek városi terjedését érzékelteti. A New York II (1989) című alkotásában a kultúra terjesztésére és életciklusára – azaz használatára, gyors elhasználódására és lecserélésre – utal. A pop-art stílus és a kollázstechnika – amely során a művész újságokból és magazinokból kivágott képeket ragaszt fel közvetlenül a felületre – az amerikai Robert Rauschenberg 1960-as évekbeli alkotói stílusát idézi. Itt is palimpszesztszerűen elrendezett képeket láthatunk, széles ecsetvonással felhordott élénk színekkel tarkítva.
Az újságcikkekben és -fotókban testet öltő hírek jelentik az inspirációt a Wall (2008) című műalkotáshoz is, amelyben Anna Baumgart multimédiás művész az európai történelem egy adott pontjának felkavaró és tragikus élethelyzetét tárja elénk.
Az egyik alak lábán nagybetűkkel a „Reuters Forum” felirat olvasható, utalva arra, hogy a szoborcsoport elkészítését a sajtóügynökség egyik fotója ihlette. A mű vizuális forrásaként egy olyan sajtófotó szolgált, amely 1961 augusztusában kilakoltatott berliniek egy menekülő csoportját örökítette meg. A fénykép készítésének napján már egyre nehezebb volt átjutni a várost kettéválasztó berlini fal másik oldalára. Halálos akadállyá vált, amely az elkövetkező három évtizedben a keleti blokk és a nyugat közötti mély ideológiai szakadékot szimbolizálta. Egészen 1989-ig, amikor is ledőlt a fal – ezt a történelmi pillanatot láthatjuk Frank Thiel Berlin (1990) című sorozatának néhány fotóján.
Baumgart úgy utal szobrainak fotóriporteri eredetére, hogy mindegyik alakot két jól elkülöníthető részre osztja: elöl szürke árnyalatok láthatók, hátul pedig a fehér szín dominál. Ez a megkülönböztetés a csoport kétdimenziós eredetét és annak egy fényképről egy háromdimenziós térbe való átültetését tükrözi.
Jóllehet a szoborcsoport az eredeti fényképnél sokkal absztraktabb, és a művész nem dolgozta ki részletesen az arcokat, a magukkal vitt tárgyakkal, például a dobozok és zsákok textúrájával Baumgart rendkívüli realizmust kölcsönöz a műnek. A fotón látható berlini polgárok testhelyzetéből és gesztusaiból sugárzó veszélyérzet és félelem a gyantaszobrokon visszafogottabban jelenik meg. Ezt az alapanyagot a figuratív szobrászat befolyásos kortárs képviselői, például Juan Muñoz vagy Keith Edmier is széles körben használják.